6. Az iskolában tett látogatás

Sziasztok!:) Nagyon sajnálom, hogy idáig nem jelentkeztem új résszel, de annyi elfoglaltságom volt mostanság, hogy még a géphez ülni se volt időm:s Tényleg sajnálom, de remélem ezzel a résszel kiengesztellek titeket:) 
És mellesleg, hallottátok az Union J számát??*--* Én beleszerelmesedtem, ha lehet egy számba:'D

Én már nagyon kíváncsi vagyok a klipre is*-* Kár, hogy júniusig még várni kell vele:/ De nem dumálok itt a rész és TESSÉK KOMIZNI!!!;)

Idegesen sétáltam végig az iskola folyosóján. Fura volt ide visszajönnöm. Utoljára egy éve voltam itt, amikor végeztem a tanulmányaimmal, de úgy látszik ennyi idő alatt nem sokat változott.
- Perrie, nem ez lesz az? - bökött Niall a fejével egy ajtó felé. A kiírást néztem, ami egy táblán volt: "12.c".
- Bemenjünk veled? - simította egyik kezét felkaromra Jade.
- Nem, ezt egyedül kell megoldanom. - mosolyodtam el halványan.
- Akkor mi a kocsinál megvárunk. - mosolyodott el Harry, majd még mindannyian sok sikert kívántak, majd elmentek. Idegesen fordultam az ajtó elé. Szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam. Gőzöm nem volt mit kéne mondanom, vagy egyáltalán mit kéne csinálnom. Az órára 35 perce csengettek be, szóval volt még 10 perc, viszont annyit nem akartam várni, ezért vettem egy mély levegőt, és bekopogtam. Hallottam egy halk"Jöjjön be" mondatot és benyitottam.
A táblánál Mr. Neville a történelem tanát állt, aki ahogy meglátta ki vagyok, engedett komor tekintetéből és egy hatalmas vigyor keletkezett arcán. Ez az, az arc, amitől régen annyira rettegtem, most pedig csak kuncogni tudok rajta.
- Perrie Edwards?! - mondta zavartan, mire mosolyogva bólintottam.
- Mr. Neville, jó újra látni! - próbáltam elő venni bájos énem. Körbe néztem az osztályon és meglepődve vettem észre, hogy mindenki bagoly szemekkel néz, kivéve öt embert. Sajnos köztük volt a húgom is, aki, ahogy észrevette, hogy őt bámulom, inkább lehajtotta a fejét.
- Mi járatban erre Perrie? - szakított ki gondolataimból a töri tanár.
- Igazából nem akartam zavarni, de fontos dologról van szó. - húztam el a szám -  Beszélhetnék Demi-vel négyszemközt? - mutattam arra, ahol az említett személy ült. Mr. Neville kicsit morcosan, de beleegyezett a kérésembe.
- Perrie egy pillanatra. - szólt utánam. Megfordultam és megijedtem, hogy ennyire közel van. - Csak annyit szeretnék, hogy beszéljen Demetria fejével, mert a jegyei nem épp a legjobbak és mindjárt érettségi. - suttogta, hogy csak én halljam. Aprót bólintottam és most már végleg kimentünk a teremből.
- Miért vagy itt? - fordult felém Demi, ahogy bezártam az ajtót.
- Még kérded? - lett hisztérikus a hangom - Két napja nem tudunk rólad semmit. Mégis hova tűntél vagy miért mentél el? - a mondat végére éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemembe.
- Csak gondolkodnom kell. - rántott vállat.
- Arra nem gondolsz, hogy én meg halálra aggódóm magam? - léptem hozzá közelebb. - És képzeld, azon az estén, amikor elmentél mindannyian utánad mentünk, de eltűntél, nem találtunk sehol. Hova mentél?
- Apánál lakom most egy ideig. - fordított hátat, majd elkezdett sétálni előre. Zavarodottan mentem utána, és nem sokára hirtelen megállt.
- Miért csinálod ezt? - fordítottam magam felé - Tudom, hogy jelenleg otthon nem épp a legjobb a helyzet, de miért nem tanulsz? Demi, jövő héten érettségi, hogy akarsz ilyen jegyekkel átmenni? - fogtam meg két vállát.
- Mi értelme, ha senki nem veszi emberszámba a létezésem? - nézett rám könnyes szemekkel.
- Ne butáskodj már! Fontos vagy mindenkinek. - mosolyogtam rá.
- Mégis kinek? Anya otthon úgy tesz, mintha nem is léteznék, mindig csak veled van. A tanárok is csak folyton hozzád hasonlítgatnak, hogy te mennyire tökéletes vagy, meg hogy mennyire szorgalmas diák voltál. Egyedül csak a barátaimra számíthatok, nekik fontos vagyok. - mondta már-már sírva. Nem hittem a füleimnek. Hogy hihet ilyeneket.
- Ez biztos nem igaz! - kezdtem el, de félbe szakított.
- Fordulj meg! - törölte meg szemeit, mire értetlenül néztem rá. - Fordulj meg. - ismételte meg előbbi mondatát, én pedig tettem, amire kért. A falra nézve elállt a lélegzetem. "Perrie Edwards az X Factor nyertese, illetve az iskolánk büszkesége", nagy betűkkel volt felragasztva a falra, hozzá még egy kép, az X Factor-ból. Ezen kívül még volt pár kép, azokról a versenyekről, amiken indultam, vagy egy csoportkép az osztályomról. De velem szemmagasságban egy ismét nagyobb kép volt, de ott már nem voltam egyedül, az a kép a Little Mix volt.
Könnyezve néztem végig az egészen, felelevenítettem a képekhez tartozó kis emlékeket, a sok hülyeséget, amit akkor csináltam, az iskolát és mindent. Végig gondolva az egészen, most már biztos voltam benne, hogy egy betolakodó vagyok itt. Ezek nélkül a képek nélkül nem is emlékeztem ezekre. Mostanság annyira lefoglal minden, hogy nincs is időm a múlton rágódni, pedig úgy látszik kéne, mert mások megteszik.
Nagy valószínűséggel kicsengethettek, mert arra eszméltem, hogy a hátam mögött nagy a sustorgás  a kuncogás és még egy fényképezőgép vakuja is villant. Megtöröltem szemeim, arcomra egy mosolyt varázsoltam és megfordultam. Igazam lett, szinte az egész suli oda volt tömörülve.
- Sziasztok. - köszöntem egy hatalmas mosollyal, és több se kellett, mindenki elkezdett megostromolni, egy autó grammért és egy közös képért. Ilyenkor bánom, hogy testőrség nélkül jöttem el valahova. Nem volt más választásom elkezdtem egy pár aláírás kiosztani, és közös képet csinálni, de pechemre ez pont a nagy szünet volt. Egy öt perc után segítségkérően néztem végig a tömegen, hátha meglátom valahol Demi-t, de mintha a föld nyelte volna el. - Srácok megbocsátanátok? Meg kéne keresnem a húgom. - mutattam az ajtó fele.
- Az udvaron megtalálod. - jött egy válasz egy sráctól. Bólintottam egyet, majd átverekedve a tömegen próbáltam kijutni az említett helyre. Szerencsére még nagyjából emlékeztem, merre kell mennem és mosolyogva léptem ki a friss levegőre. Szememmel elkezdtem keresni, és hamar meg is találtam őt, vagyis őket. A barátaival egy asztalnál ülve ültek és hülyéskedtek. Elmosolyodtam milyen dilis tud lenni, de egyben szomorú is voltam, hogy velem már nem viselkedik így. Elindultam feléjük, és az asztaluktól pár lépésre, egyik fiú haverja felkiáltott:
- Perrie! – köszönt vigyorogva, és integetett is.
-  Szia, Aaron, és sziasztok. - néztem körbe rajtuk mosolyogva.
- Szia. - hangzott az egyhangú válasz. - Nem ülsz le? - kérdezte mosolyogva Rebeca.
- Nem köszi, igazából Demi-ért jöttem. - mutattam az említettre.
- Még órám van. - nézett rám hunyorítva.
- Egy kis lógás belefér nem? - húztam fel kíváncsian szemöldököm.
- Az én tesóm miért nem ilyen jó fej? - lépett mellém Josh.
- Azért, mert nem szupersztár. - motyogta unottan Demi, bár szerintem úgy akarta, hogy ne halljam meg. - Megyek a cuccomért. - állt fel és elindult befele.
-  És mondd csak Perrie milyen szupersztárnak lenni? - bökött oldalba Kim.
- Fárasztó, de azért meg lehet szokni. - vigyorogtam.
- Egy olyan jóképű srác mellett, akit a barátodnak mondhatsz nem is csodálom. - emelgette szemöldökét Vic. Elpirulva hajtottam le a fejem.
- Igen, szerencsés vagyok. - mondtam zavartan. - És Becky te hogy állsz még a nagy Directioner-séggel? - néztem rá kíváncsian.
- Már nem olyan vészes, mint amilyen volt. - mosolygott.
- Nehogy el hidd neki! - szólt közbe  Josh - Folyton azt halljuk, hogy One Direction úgy, Harry milyen tetkót csináltatott, Niall most ezt csinálta, Liam olyan aranyos, Louis most megint milyen hülyeséget csinált  és Zayn milyen ööö Zayn-es?! - forgatta meg szemeit. A szóban forgó, pedig csak egyre ütötte és ütötte a srácot.
- Zayn milyen Zayn-es? - ráncoltam a homlokom értetlenül. Zayn. Teljesen elfelejtkeztem róla. A veszekedésünk óta nem is láttam és nem is beszéltünk. Talán nem kelletett volna olyan csúnyán elküldeni, de akkor azt láttam helyesnek. Beszélnem kellesz vele.
- Na már jön a mi kis Demetria-nk. - kiáltott fel Aaron.
- Akkor mennénk is. - mondtam, ahogy megállt mellénk Demi.
- Sziasztok és jó szórakozást. - integettek a lányok, a fiúk meg csak biccentettek.
- Nektek meg jó halált! - intett Demi és indult. Mellette sétálva közelítettünk az iskola épületéhez, mikor éreztem, hogy valaki a karom után nyúl. Ijedten fordultam meg, mire Taylor-al találtam szembe magam.
- Csak figyelj oda rá egy kicsit jobban! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd hátat fordított és elsétált. Na jó, ez mi volt? Mit akart ez jelenteni? Sokat nem tudtam rajta gondolkozni, mert eszembe jutott, hogy Demi már biztos vár, így inkább utána indultam. Igazam volt, a portán idegesen dobolva fél lábával nézett rám.
- Nyugi itt vagyok. - forgattam meg szemeim.
- És hova megyünk? - szólt egy kissé barátságosabban, mint eddig.
- Tartunk egy testvér napot. Mit szólsz hozzá? - léptem ki, az épületből és bele karoltam.
- Ez mit takar pontosan? - szűkítette össze szemeit mosolyogva.
- Amit csak te szeretnél. - vigyorogtam.
- Hmm, ez jól hangzik. - harapott alsó ajkába, majd nevetve érkeztünk meg a kocsihoz, ahol a két jómadár szegény Jade-t kergették körbe-körbe egy pókkal. Nem mondom ezek se normálisak, de mint mi a felmentő sereg megérkeztünk és mindannyian Demi nyakába borultak.  Annyira aranyosak voltak, hogy nem tudtam kihagyni és muszáj volt csinálnom egy képet, ami persze nem sokkal később a Twitter-en landolt "Jó érzés, hogy van, akikre számíthatok" címszó alatt.
Végül 10 perces vita után a suli előtt, Demi eldöntötte, hogy elmehetnénk egy aqua park-ba ezért, összeszedtük a többieket is és már útnak is indultunk.