6. Az iskolában tett látogatás

Sziasztok!:) Nagyon sajnálom, hogy idáig nem jelentkeztem új résszel, de annyi elfoglaltságom volt mostanság, hogy még a géphez ülni se volt időm:s Tényleg sajnálom, de remélem ezzel a résszel kiengesztellek titeket:) 
És mellesleg, hallottátok az Union J számát??*--* Én beleszerelmesedtem, ha lehet egy számba:'D

Én már nagyon kíváncsi vagyok a klipre is*-* Kár, hogy júniusig még várni kell vele:/ De nem dumálok itt a rész és TESSÉK KOMIZNI!!!;)

Idegesen sétáltam végig az iskola folyosóján. Fura volt ide visszajönnöm. Utoljára egy éve voltam itt, amikor végeztem a tanulmányaimmal, de úgy látszik ennyi idő alatt nem sokat változott.
- Perrie, nem ez lesz az? - bökött Niall a fejével egy ajtó felé. A kiírást néztem, ami egy táblán volt: "12.c".
- Bemenjünk veled? - simította egyik kezét felkaromra Jade.
- Nem, ezt egyedül kell megoldanom. - mosolyodtam el halványan.
- Akkor mi a kocsinál megvárunk. - mosolyodott el Harry, majd még mindannyian sok sikert kívántak, majd elmentek. Idegesen fordultam az ajtó elé. Szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam. Gőzöm nem volt mit kéne mondanom, vagy egyáltalán mit kéne csinálnom. Az órára 35 perce csengettek be, szóval volt még 10 perc, viszont annyit nem akartam várni, ezért vettem egy mély levegőt, és bekopogtam. Hallottam egy halk"Jöjjön be" mondatot és benyitottam.
A táblánál Mr. Neville a történelem tanát állt, aki ahogy meglátta ki vagyok, engedett komor tekintetéből és egy hatalmas vigyor keletkezett arcán. Ez az, az arc, amitől régen annyira rettegtem, most pedig csak kuncogni tudok rajta.
- Perrie Edwards?! - mondta zavartan, mire mosolyogva bólintottam.
- Mr. Neville, jó újra látni! - próbáltam elő venni bájos énem. Körbe néztem az osztályon és meglepődve vettem észre, hogy mindenki bagoly szemekkel néz, kivéve öt embert. Sajnos köztük volt a húgom is, aki, ahogy észrevette, hogy őt bámulom, inkább lehajtotta a fejét.
- Mi járatban erre Perrie? - szakított ki gondolataimból a töri tanár.
- Igazából nem akartam zavarni, de fontos dologról van szó. - húztam el a szám -  Beszélhetnék Demi-vel négyszemközt? - mutattam arra, ahol az említett személy ült. Mr. Neville kicsit morcosan, de beleegyezett a kérésembe.
- Perrie egy pillanatra. - szólt utánam. Megfordultam és megijedtem, hogy ennyire közel van. - Csak annyit szeretnék, hogy beszéljen Demetria fejével, mert a jegyei nem épp a legjobbak és mindjárt érettségi. - suttogta, hogy csak én halljam. Aprót bólintottam és most már végleg kimentünk a teremből.
- Miért vagy itt? - fordult felém Demi, ahogy bezártam az ajtót.
- Még kérded? - lett hisztérikus a hangom - Két napja nem tudunk rólad semmit. Mégis hova tűntél vagy miért mentél el? - a mondat végére éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemembe.
- Csak gondolkodnom kell. - rántott vállat.
- Arra nem gondolsz, hogy én meg halálra aggódóm magam? - léptem hozzá közelebb. - És képzeld, azon az estén, amikor elmentél mindannyian utánad mentünk, de eltűntél, nem találtunk sehol. Hova mentél?
- Apánál lakom most egy ideig. - fordított hátat, majd elkezdett sétálni előre. Zavarodottan mentem utána, és nem sokára hirtelen megállt.
- Miért csinálod ezt? - fordítottam magam felé - Tudom, hogy jelenleg otthon nem épp a legjobb a helyzet, de miért nem tanulsz? Demi, jövő héten érettségi, hogy akarsz ilyen jegyekkel átmenni? - fogtam meg két vállát.
- Mi értelme, ha senki nem veszi emberszámba a létezésem? - nézett rám könnyes szemekkel.
- Ne butáskodj már! Fontos vagy mindenkinek. - mosolyogtam rá.
- Mégis kinek? Anya otthon úgy tesz, mintha nem is léteznék, mindig csak veled van. A tanárok is csak folyton hozzád hasonlítgatnak, hogy te mennyire tökéletes vagy, meg hogy mennyire szorgalmas diák voltál. Egyedül csak a barátaimra számíthatok, nekik fontos vagyok. - mondta már-már sírva. Nem hittem a füleimnek. Hogy hihet ilyeneket.
- Ez biztos nem igaz! - kezdtem el, de félbe szakított.
- Fordulj meg! - törölte meg szemeit, mire értetlenül néztem rá. - Fordulj meg. - ismételte meg előbbi mondatát, én pedig tettem, amire kért. A falra nézve elállt a lélegzetem. "Perrie Edwards az X Factor nyertese, illetve az iskolánk büszkesége", nagy betűkkel volt felragasztva a falra, hozzá még egy kép, az X Factor-ból. Ezen kívül még volt pár kép, azokról a versenyekről, amiken indultam, vagy egy csoportkép az osztályomról. De velem szemmagasságban egy ismét nagyobb kép volt, de ott már nem voltam egyedül, az a kép a Little Mix volt.
Könnyezve néztem végig az egészen, felelevenítettem a képekhez tartozó kis emlékeket, a sok hülyeséget, amit akkor csináltam, az iskolát és mindent. Végig gondolva az egészen, most már biztos voltam benne, hogy egy betolakodó vagyok itt. Ezek nélkül a képek nélkül nem is emlékeztem ezekre. Mostanság annyira lefoglal minden, hogy nincs is időm a múlton rágódni, pedig úgy látszik kéne, mert mások megteszik.
Nagy valószínűséggel kicsengethettek, mert arra eszméltem, hogy a hátam mögött nagy a sustorgás  a kuncogás és még egy fényképezőgép vakuja is villant. Megtöröltem szemeim, arcomra egy mosolyt varázsoltam és megfordultam. Igazam lett, szinte az egész suli oda volt tömörülve.
- Sziasztok. - köszöntem egy hatalmas mosollyal, és több se kellett, mindenki elkezdett megostromolni, egy autó grammért és egy közös képért. Ilyenkor bánom, hogy testőrség nélkül jöttem el valahova. Nem volt más választásom elkezdtem egy pár aláírás kiosztani, és közös képet csinálni, de pechemre ez pont a nagy szünet volt. Egy öt perc után segítségkérően néztem végig a tömegen, hátha meglátom valahol Demi-t, de mintha a föld nyelte volna el. - Srácok megbocsátanátok? Meg kéne keresnem a húgom. - mutattam az ajtó fele.
- Az udvaron megtalálod. - jött egy válasz egy sráctól. Bólintottam egyet, majd átverekedve a tömegen próbáltam kijutni az említett helyre. Szerencsére még nagyjából emlékeztem, merre kell mennem és mosolyogva léptem ki a friss levegőre. Szememmel elkezdtem keresni, és hamar meg is találtam őt, vagyis őket. A barátaival egy asztalnál ülve ültek és hülyéskedtek. Elmosolyodtam milyen dilis tud lenni, de egyben szomorú is voltam, hogy velem már nem viselkedik így. Elindultam feléjük, és az asztaluktól pár lépésre, egyik fiú haverja felkiáltott:
- Perrie! – köszönt vigyorogva, és integetett is.
-  Szia, Aaron, és sziasztok. - néztem körbe rajtuk mosolyogva.
- Szia. - hangzott az egyhangú válasz. - Nem ülsz le? - kérdezte mosolyogva Rebeca.
- Nem köszi, igazából Demi-ért jöttem. - mutattam az említettre.
- Még órám van. - nézett rám hunyorítva.
- Egy kis lógás belefér nem? - húztam fel kíváncsian szemöldököm.
- Az én tesóm miért nem ilyen jó fej? - lépett mellém Josh.
- Azért, mert nem szupersztár. - motyogta unottan Demi, bár szerintem úgy akarta, hogy ne halljam meg. - Megyek a cuccomért. - állt fel és elindult befele.
-  És mondd csak Perrie milyen szupersztárnak lenni? - bökött oldalba Kim.
- Fárasztó, de azért meg lehet szokni. - vigyorogtam.
- Egy olyan jóképű srác mellett, akit a barátodnak mondhatsz nem is csodálom. - emelgette szemöldökét Vic. Elpirulva hajtottam le a fejem.
- Igen, szerencsés vagyok. - mondtam zavartan. - És Becky te hogy állsz még a nagy Directioner-séggel? - néztem rá kíváncsian.
- Már nem olyan vészes, mint amilyen volt. - mosolygott.
- Nehogy el hidd neki! - szólt közbe  Josh - Folyton azt halljuk, hogy One Direction úgy, Harry milyen tetkót csináltatott, Niall most ezt csinálta, Liam olyan aranyos, Louis most megint milyen hülyeséget csinált  és Zayn milyen ööö Zayn-es?! - forgatta meg szemeit. A szóban forgó, pedig csak egyre ütötte és ütötte a srácot.
- Zayn milyen Zayn-es? - ráncoltam a homlokom értetlenül. Zayn. Teljesen elfelejtkeztem róla. A veszekedésünk óta nem is láttam és nem is beszéltünk. Talán nem kelletett volna olyan csúnyán elküldeni, de akkor azt láttam helyesnek. Beszélnem kellesz vele.
- Na már jön a mi kis Demetria-nk. - kiáltott fel Aaron.
- Akkor mennénk is. - mondtam, ahogy megállt mellénk Demi.
- Sziasztok és jó szórakozást. - integettek a lányok, a fiúk meg csak biccentettek.
- Nektek meg jó halált! - intett Demi és indult. Mellette sétálva közelítettünk az iskola épületéhez, mikor éreztem, hogy valaki a karom után nyúl. Ijedten fordultam meg, mire Taylor-al találtam szembe magam.
- Csak figyelj oda rá egy kicsit jobban! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd hátat fordított és elsétált. Na jó, ez mi volt? Mit akart ez jelenteni? Sokat nem tudtam rajta gondolkozni, mert eszembe jutott, hogy Demi már biztos vár, így inkább utána indultam. Igazam volt, a portán idegesen dobolva fél lábával nézett rám.
- Nyugi itt vagyok. - forgattam meg szemeim.
- És hova megyünk? - szólt egy kissé barátságosabban, mint eddig.
- Tartunk egy testvér napot. Mit szólsz hozzá? - léptem ki, az épületből és bele karoltam.
- Ez mit takar pontosan? - szűkítette össze szemeit mosolyogva.
- Amit csak te szeretnél. - vigyorogtam.
- Hmm, ez jól hangzik. - harapott alsó ajkába, majd nevetve érkeztünk meg a kocsihoz, ahol a két jómadár szegény Jade-t kergették körbe-körbe egy pókkal. Nem mondom ezek se normálisak, de mint mi a felmentő sereg megérkeztünk és mindannyian Demi nyakába borultak.  Annyira aranyosak voltak, hogy nem tudtam kihagyni és muszáj volt csinálnom egy képet, ami persze nem sokkal később a Twitter-en landolt "Jó érzés, hogy van, akikre számíthatok" címszó alatt.
Végül 10 perces vita után a suli előtt, Demi eldöntötte, hogy elmehetnénk egy aqua park-ba ezért, összeszedtük a többieket is és már útnak is indultunk.

5. Örülök, hogy ilyen barátaim vannak

Sziasztook:) Nos hoztam az új részt!:D Kicsit rövidebb lett mint szokott, de néha ilyen is kell nem igaz? Ígérem a többi már hosszabb lesz!:) De addig is komizzatok:) Azt is leírhatnátok, hogy miben változtassak a blogon vagy ilyesmi, szóval örülnék neki ha segítenétek!:) 

Perrie szemszöge:

Két napja annak, hogy Demi elment itthonról. Ez alatt az idő alatt kaptunk tőle egy levelet, amibe leírta, hogy minden rendben van vele és hogy ne aggódjunk, jó helyen van, csupán csak azért  tűnt el, mert gondolkodnia kell. De azzal nem számol, hogy mi meg halálra aggódjuk magunkat? Az okot még mindig nem sikerült letisztázni, hogy miért mondta azt, hogy meg akart halni, és ez benne a legidegesítőbb. Mi van, ha kárt tesz magában?
Letöröltem az újabb könnycseppeket arcomról, és kimásztam az ágyból. Olyan üres volt minden. Mintha egy idegen házban lennék, pedig itthon vagyok. Ott ahol felnőttem, de mégis olyan idegennek tűnik. Elhanyagoltam. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy elment? Már azt sem tudom mit higgyek.
Kisétáltam Demi szobájából egyenesen le a konyhába. Csodálkoztam, hogy lent találtam Jade-et és Niall-t, mert ők egy közeli szállodába szálltak meg, hiába mondtam nekik, hogy inkább menjenek haza, mert most nem vagyok olyan állapotba, hogy még velük is törődjek, de ők kijelentették, hogy akkor is maradnak.
-Szia. - köszönt halkan Jade.
-Sziasztok. - szólaltam meg rekedt hangon.
-Hogy vagy? - kérdezte félve Niall. Hálás voltam nekik, hogy ennyire aggódnak.
-Mégis hogy lennék? - rántottam vállat, szemeimet a könnyek ismét csípni kezdték.
-Minden rendben lesz. - jött oda Jade és jó szorosan magához ölelt. Nem toltam el, szükségem volt egy barátra, így ahogy csak tudtam hozzá bújtam. Pár másodpercre rá, még egy kart éreztem hátamon, ami közre fogott mindkettőnket. Örültem, hogy ilyen barátaim vannak, de annak még jobban, hogy ennyire figyelnek rám és Demi-re.
-Perrie drágám. - jött be anya a konyhába, de ahogy meglátott minket egyből elhallgatott. Óvatosan szét húzódtunk, és úgy figyeltem rá. - Elnézést, ha megzavartam valamit.
-Csak beszélgettünk. - töröltem meg szemeim.
-Értem. - hagyta annyiba. - Csak annyit akartam, hogy felhívom az iskolát Demi hiányzása kapcsán.
-Én is hallani akarom. - néztem rá komoran, mire bólintott és elindultunk mindannyian a nappaliba. Anya a kanapé előtt sétálgatott kezében a telefonnal, míg Niall és Jade a kanapén foglaltak helyett, köztük pedig én.
-Jó napot kívánok igazgató úr, itt Debbie Edwards vagyok, Demetria Edwards édesanyja. - kezdte el a beszélgetést én pedig a körmöm rágva figyeltem - Demi hiányzásáról szeretnék beszélni. - hirtelen félbe hagyta a járkálást és semmit mondó tekintettel nézett rám - Igen persze, akkor köszönöm szépen és elnézést a zavarásért. Viszlát. - tette le a kagylót.
-Mit mondott? - támadtam le egyből.
-Demi jár iskolába, jelenleg is bent van. - mondta zavarodottan. Értetlenül néztem rá. Suliba van? De honnan jár be, vagy hogyan?
-Be megyek hozzá! - álltam fel hirtelen.
-Biztos vagy benne? - nézett fel rám Jade.
-Igen! - bólintottam - Csak rendbe szedem magam. - szaladtam fel az emeletre a szobámba. Nos nem mondanám, hogy sok ruhám van itthon, ezért inkább a bőröndömhöz fordultam amit magammal hoztam.
A szobám 5 perc alatt olyan kupis lett, mint másnál két nap alatt. A bőröndökből kidobálva minden olyan amire jelenleg most nincs szükségem. Az időre nézve egy fehér hosszú csőszárú nadrágot és egy fehér-világoskék kockás topot kaptam magamra. Hozzá még három karkötőt és egy sima fehér tornacipőt. Arcom megmostam, és egy vékony réteg alapozót kentem arcomra, hogy ne lehessen annyira látni, hogy sírtam. Szemeim még kihúztam tussal és késznek nyilvánítottam magam. A telefonom a zsebembe csúsztattam és leszaladtam.
-Kész vagyok. - álltam meg a nappali boltívében. Az eddig itt beszélgető párosunk most kiegészült még Harry-vel.
-Elviszlek titeket. - mutatta fel autójának a kulcsát. Hálásan mosolyogtam rá, majd elindultunk. A kocsiban az anyósülésen ültem én, hátul pedig Niall és Jade szórakozott, amibe néha-néha Hazza is kapcsolódott. Én csak csendben bámultam ki az ablakon.
Itthon vagyok, de mégis úgy érzem magam, mintha egy betolakodó lennék. Talán gyakrabban kéne haza jönnöm és nem csak egy két napokra, de azt hiszem ez a két hét jót fog tenni, persze ha nem így fog eltenni, mint az elmúlt három nap.
Harry, mint aki ezer éve ismerné az utat úgy jutott el az iskoláig és leállította a motort.
-Rég voltunk már itt. - nevetett fel Niall, mire értetlenül néztem rá - Múltkor eljöttünk Demi-ért. - rántott vállat.
-Még itt is zaklattátok a hülyeségeitekkel? - csodálkozott Jade, mire nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjam el magam. Kiszálltam a járműből és elindultam befele, mellettem Jade, mögöttem pedig a két fiú.

4. Kétségek között

Nagyon nagyon sajnálom, hogy nem hoztam hétvégén a részt, pedig felakartam lenni, csak anyumét elváltak és a hétvégét most apumnál töltöttem és nem nagyon voltam gépnél, mert inkább jobb szerettem volna vele lenni egy kicsit:/ Remélem megértitek és nem haragudtok annyira:/




Jade szemszöge:

Két órája kerestük Demi-t, de mintha a föld nyelte volna el. A barátai se tudtak róla semmit, a szomszédok se látták, mintha el se hagyta volna a házat. Mindenki idegesen járta az utcákat, azokat a helyeket ahol szeret lenni, de sehol nem volt. A legrosszabb az egészbe, hogy hiába hívtuk telefonon, az a táskájába csörgött. A házba rajtam kívül senki nem volt, ugyanis én vállaltam, hogy itt maradok, hátha jelentkezik.
Idegesen tördeltem ujjaimat a konyhaasztalnál, közbe végig Demi-n járt az eszem. Mit mondhatott neki az anyja, hogy ő meg akar halni? Tudom milyen önfejű és képes bármilyen hülyeséget csinálni - akárcsak a nővére.
Halk neszre lettem figyelmes, ami a bejárati ajtó felől jött. Egy apró reménysugár suhant végig eszemen, gyorsan felálltam és elsétáltam az ajtóig.
-Demi? - kérdeztem óvatosan, látván, hogy valaki épp nekem háttal áll.
-Kösz, de még mindig Zayn-nek hívnak! - fordult meg Zayn, arcán egy gúnyos mosollyal.
-Megtaláltátok? - mentem hozzá közelebb.
-Szerinted, hogyha meglenne csak én jöttem volna? - kérdezte flegmán, közben nem törődöm stílusba bement a nappaliba.
-Legalább egy kis együtt érzést mutathatnál. - mentem utána.
-Miért kéne? Engem hidegen hagy!
-De ő a barátnőd húga! - kiabáltam rá, kezéből kikaptam a távirányítót.
-Lehet, de nem kötelességem vele foglalkozni! - emelte föl a hangját.
-Te is hibás vagy azért, amiért eltűnt! - kiabáltam tovább.
-Azért, mert leöntött kajával? Tényleg én vagyok a hibás! - kiabált most már ő is.
-Baszódj meg Malik! - mondtam idegesen, majd a távirányítót hozzá vágtam és inkább én is elmentem Demi-t keresni.

Zayn szemszöge:

Fájdalmasan simogattam a fejemen ért ütést, amit Jade okozott a vacak távirányítóval. Nem mondom van ereje, pedig ki sem nézném belőle. Idegesen dőltem el a kanapén és bámultam a plafont.
Mi az istennek kelletett nekünk lejönni? Ja persze! Perrie annyira akarta látni a húgát, hogy muszáj volt két héttel korábban jönnünk. Bárcsak inkább maradtunk volna a seggünkön, akkor nem lenne ez az egész herce-hurca. Imádom Pezz-t mindennél jobban, de a húgát nem lehet kibírni. Rosszabb, mint az ördög.
Miután egy óra múlva sem jelentkezett senki, így erőt vettem magamon és felmentem az emeletre. Mivel először járok ebbe a házba, így elég rosszul tájékozódom. Találomra benyitottam az egyik ajtó mögé. A látvány olyan volt, akár csak a szobám. Néhány ruha a földön volt, félpár cipők szanaszét. Elmosolyodtam ezen, majd beljebb léptem.
A fal több színben volt. A szoba közepén a falnál volt egy hatalmas franciaágy, a mögött a falon egy hatalmas amerikai zászló volt föl festve, míg az azzal szemközti falon egy hatalmas Superman jel terült el. A szobában található volt még két éjjeli szekrény az ágy két oldalán, egy író asztal az ajtóval szemközti oldalon, pontosan az ablak előtt. Ezen kívül volt még két ajtó ami az egyik a fürdőé volt, a másik a nagy ruhás szekrényé. A falakon pedig össze-vissza volt néhány kép föltéve, amin Demi és a barátai voltak.
A gardróbból kifele sétálva vettem észre egy különlegességet. Az ajtó melletti falnál egy nagy fehér polcos szekrény volt. Ez nem is volt annyira érdekes, de ahogy közelebb sétáltam hozzá egyre jobban értettem, hogy mik akarnak azok lenni.
Kisebb fajta kupák, díjak, oklevelek voltak az egész szekrényen, amit mind a tánci tudása elismeréseképpen kapott. Meglepetten vettem föl az egyik kis díjat, ami egy aranyozott serleg volt és a következő állt rajta: "Országos első helyezett 2011 London"
-Imád táncolni. - szólalt meg egy hang mellettem, amitől megijedtem és a kis kupa majdnem a földön landolt. Idegesen néztem Perrie-re, aki az ajtófélfának dőlve nézett rám.
-Sose mondtad. - tettem vissza a helyére az eddig a kezemben szorongatott dolgot, Perrie addig mellém jött. - Nos tudtok róla valamit? - vettem elő a törődő énemet.
-Nem. - rázta fejét, hangja elcsuklott. Derekánál fogva húztam magamhoz közelebb, nyugtatásképp hátát simogattam. - Zayn én nem tudom mit csinálok, ha valami baja esik. - motyogott mellkasomba.
-Nem lesz semmi baja. Ha el is rabolnák, amilyen makacs és önfejű tuti, hogy az el rablók fizetnének azért, hogy vissza adják nekünk. - ugrattam.
-Hogy mondod? - húzódott el idegesen, sírását abba hagyta, szemével akár ölni is tudna.
-Hát, izé..tudod. - vakartam idegesen tarkómat. Nem erre a reakcióra vártam.
-Köszönöm szépen Zayn, hogy ennyire aggódsz a húgomért. - emelte föl a hangját -  Azt hittem, hogy legalább most az egyszer együtt tudsz érezni velem, de nem neked még ilyenkor is szekálnod kell!
-Pezz én csak vicceltem. - léptem hozzá közelebb, de ő ugyanakkor hátrált is.
-Én ezen valahogy nem tudok nevetni! - távolodott egyre jobban. - Most pedig menj el! - mondta higgattan.
-Perrie. - kezdtem bele, de közbe vágott.
-Menj! - mondta egy kicsit ingerülten, kezével az ajtóra mutatott.
-Nem hagylak egyedül. - léptem elé.
-Mit nem értesz azon, hogy menj el? - kezdett el kiabálni - Egyedül akarok lenni! Hagy engem békén! - ütögette mellkasom és újból sírni kezdett. Jobbnak láttam, ha nem próbálkozok többet és egyedül hagytam a szobában. Az ajtót bezártam, majd annak neki dőlve próbáltam nyugtatni magam.
Sose láttam még Perrie-t ilyennek, és nem is akarom többet. És ez is kinek köszönhető? Hát persze, hogy a kis Demetria-nak. Ha amiatt a kis csaj miatt fog zátonyra futni a kapcsolatom, azt soha a büdös életbe nem fogom megbocsátani magamnak.
Idegesen rohantam le az emeletről be a nappaliba, ahol ott volt Niall, Harry és Jade. Félve néztek rám, gondolom hallhatták az előbbi kis veszekedésünket.
-A többiek? - szólaltam meg, mintha mi sem történt volna.
-Elmentek lefeküdni. - adta a választ Harry.
-Nem keresnetek kéne Demi-t? - akadtam ki, és meglepetésemre sokkal több kétségbeesés volt a hangomban, mint amennyit akartam.
-Hajnal két óra és minden lehetséges helyet végignéztünk, de sehol nincs. Egyelőre nem tehetünk semmit, csak várunk. - túrt hajába idegesen Niall.
-És mi van, ha amíg mi várunk baja esik? - tártam szét karomat csodálkozóan.
-Miért érdekel ennyire Demi? Nem rég, még hallani se akartál róla. - állt fel Jade és elém sétált.
-Engem nem ő érdekel, hanem a nővére! - préseltem ki fogaim közt a választ.
-Hé, ha egymásnak ugrotok azzal nem segítettek. - húzott szét minket Hazza. Idegesen léptem arrébb, majd a dohányzó asztalról a kocsikulcsot fölkapva mentem az ajtóhoz.
-Hova mész? - szólt utánam Niall. Megtorpantam. Gőzöm nem volt, hogy hova indultam, de úgy érzem, hogy el kell mennem. Féloldalasan hátra fordultam, majd az előttem álló három személyre néztem.
-Megyek megkeresem Demi-t. - adtam a tömör választ, majd kilépve a házból idegesen bevágtam az ajtaját és a kocsihoz sétáltam. Gyújtást adtam, majd a kocsi felállóról lehajtva kezdtem el járni az utakat.

3. Perrie a kedvencem

Sziasztok:) Nagyon sajnálom, hogy nem hoztam hamarabb részt, de valahogy sehogy nem volt időm, meg ha ez nem lett volna erőm, akkor még két napig netem sem volt a hülye időjárás miatt-.- Nagyon sajnálom tényleg:( 
De szeretném megköszönni a két embernek a kommentet, nagyon jól esett:) És lehet megfogadom a tanácsot és hamarosan jelentkezem a szereplőkkel is:) Majd még kiderül, hogy hogyan lesz időm:)
De nem rizsázok, jó olvasást nektek, és ne felejtkezzetek meg komizni:)!

-Elnézést kérhetnék egy autogramot?
Ijedten néztek fel telefonjukból, de mikor megláttak mindkettőjük arcán egy hatalmas vigyor kerekedett.
-Te akár kettőt is! - ugrott le először Hazza a kocsiról, majd jó szorosan megölelt. Kuncogva viszonoztam kedvességét, majd Niall-t is megöleltem.
-De nem viccelek. Tényleg kéne egy aláírás a barátnőmnek. - néztem rájuk félve.
-Melyiknek? - húzta fel egyik szemöldökét Niall közbe a még mindig a suli előtt álló tömegre bökött fejével.
-Látod azt a csajt rózsaszín miniszoknyába, fehér felsőbe, platinaszőke hajjal? - néztem rájuk vigyorogva.
-Már megbocsáss, de az egy kúrva. - nézett rám undorodva Niall.
-Köszönöm! - bólintottam elismerően - De amúgy, neki kéne. - mutattam ujjammal a barátaim felé. Becky félénken integetett, mire a többiek csak biccentettek egyet.
-A hosszú barna hajú csajra gondolsz? - harapott alsó ajkába Haz. Mosolyogva bólintottam, mire folytatta. - Neki bármit, bármikor. - nézett rám perverzen.
-Hékás! - ütöttem egyet fejére - Száj le róla!
-Csak vicceltem. - tette kezeit maga elé védekezéskép.
-Inkább menjünk. - karolt át Niall, mire helyeslően bólintottam. Harry bepattant a kormány mögé, míg mi Niall-el a hátsóülésre telepedtünk. Ahogy elhajtottunk a suli előtt mindenki tátott szájjal figyelte a kocsit.
-Ti aztán tudjátok hogy kell feltűnést kelteni. - dőltem hátra az ülésen.
-Valamiben jónak kell lenni. - bökött oldalba a szőkeség.
-Mit szeretnél csinálni? - nézett rám a visszapillantóból Haz.
-Azt hittem, hogyha már elraboltatok, akkor tervetek is van. - húztam fel szemöldököm kíváncsian.
-Nem is raboltunk el. Jöttél te magadtól. - háborodott fel Niall, mire csak rányújtottam a nyelvem, ő pedig vissza rám, majd elkezdtünk egymással csipkelődni.
-Gerlicéim befejeznétek? - fordult hátra jelenlegi sofőrünk, miután tíz perce szórakoztunk Niall-el.
-A te gerlicéd hol maradt? - utaltam Louis-ra.
-Megcsalt. - tettetett sírást.
-Szegénykém, hogy nem tudlak sajnálni. - nyújtottam rá a nyelvem, majd kiszálltam a kocsiból. Ahogy körbe néztem felfedeztem, hogy egy Mc Donald's-ba jöttünk. Jó módja annak, hogy ne zavarjanak minket. Amint bementünk és Niall kikérte magának szinte az összes kaját, ami csak létezett, majd végül nekünk is rendelt, helyett foglaltunk és beszélgettünk.
Sokan azt mondják rájuk, hogy beképzeltek és nem foglalkoznak másokkal, pedig ez egyáltalán nem igaz! Annyira közvetlenek és idióták, hogy az már fáj. Ellehet velük hülyéskedni, de azért ha kell komolyak is tudnak lenni.
Ezt a délutánt is végig hülyültünk, olyannyira, hogy a mekiből ki is raktak minket, mondván, zavarjuk mások nyugott társalgását. Ez sem akadályozott meg minket mentünk máshova. Este hétig kószáltunk, amikor kaptak egy hívást Liam-től, hogy jó lenne ha mennénk, mert anya már tűkön ülve vár, mert közösen szeretne vacsorázni. Ezután egyből hazavettük az irányt, és 20 perc múlva már a házunk bejárati ajtajánál álltunk.
-Farkas éhes vagyok, menjünk! - húzott magával Niall, de amint észrevette, hogy nem mozdulok megállt velem szembe állt. - Mi a baj? - tűrt el egy kósza tincset arcomból.
-Nem akarok itthon lenni. - hajtottam le a fejem. Hogy mondhatnám neki, hogy "bocsi, de a nővérem, akit ti annyira szerettek valójában ellopta az álmom?". Ez egy kicsit hülyén venné ki magát.
-Két hete folyton azt halljuk Perrie-től, hogy mennyire haza szeretne jönni és hogy te mennyire hiányzol neki. - emelte fel a fejem - Ne rontsd el ezt az örömét. - mondta lágyan.
-Igazad van. - egyeztem bele. - Menjünk. - mosolyodtam el.
-Ez a beszéd Smiley. - nyomott egy puszit homlokomra, majd átkarolta derekam és beléptünk. A ház nevetésektől és beszélgetések morajlásától volt hangos. Levettük cipőinket, majd az étkezőbe mentünk. A nagy ebédlőasztalunkon egy milliméternyi üres hely sem volt. Mosolyogva néztem végig a társaságon. Niall megköszörülte a torkát, mire mindnyájan egy emberként néztek ránk.
-Demi! - kiáltott fel Perrie és barátja öléből felállva szaladt felém és jó szorosan megölelt. Mosolyogva viszonoztam gesztusát, hiába is haragszom rá. Bármit is tett ő a nővérem marad, és be kell valljam egy kicsit hiányzott is. - Mi lett veled te csaj? - húzódott el tőlem és egy hajtincset emelt fel hajamból.
-Stílusváltás. - rántottam vállat. Ezek után még köszöntöttem Liam-et, Louis-t, Eleanor-t, Danielle-t, Jade-t, Jesy-t és Leigh-Anne-t egy-egy puszival és öleléssel. Zayn felé pedig csak egy biccentést küldtem, amit ő szintúgy viszonzott.
-Kicsim nem baj, ha te a pultnál ülnél sajnos már nincs elég hely az asztalnál. - jött ki anya a konyhából.
-Semmi gond. - válaszoltam egy műmosoly kíséretében.
-Itt még van hely mellettem. - szólalt meg Jade. Megnéztem ki ül mellette, de inkább passzoltam. Nem akartam Malik közelében lenni. Bevonszoltam magam a konyhába és felültem a pultra és lassan enni kezdtem. Tulajdon képen rosszul voltam a kajától, de valamennyit lenyomtam a torkomon mégse feküdjek le üres gyomorral. Tíz perc múlva egy tányér koccanását éreztem a márványpulton. Kíváncsian emeltem fel fejem ki lehetett az, de bárcsak inkább ne tettem volna.
-Mit akarsz? - kérdeztem flegmán.
-Csak meg szeretnélek kérni valamire. - állt meg előttem, tekintete komoly volt.
-Csak nem tudsz olyat is? - színleltem csodálkozást, mire kezeit ökölbe szorította.
-Nagyon ajánlom, hogy ne rontsd el a nővérednek az itthonlétét, mert különben...
-Mert mi lesz? - vágtam szavába szemrebbenés nélkül.
-Nem fogsz jól járni azt ajánlom. - szűrte ki fogai között idegesen.
-Nem félek Malik! - válaszoltam nyugodtan, majd a kezemben lévő tányérom maradékát hajába borítottam. - Azt hiszem, fürödhetnél gyakrabban. Egy kissé zsíros a hajad! - kacsintottam rá, majd egy gonosz mosoly kíséretében leugrottam mellette és kimentem a többiekhez.
-Perrie a kedvencem. - hallottam anya mondatát. Vagyis csak egy részét annak. Megköszörültem a torkom, mire kíváncsian fordult meg. - Vagyis a kedvenc énekes gyerekem. - javította ki magát. Mindenki csendben volt és várták mi lesz a reakcióm, de miután két perc múlva sem válaszoltam, így Jesy próbálta menteni a helyzetet.
-És mond csak Demi milyen volt a suli? - tett fel egy spontán kérdést. Utálom, mikor a szám hamarabb beszél, mint ahogy végig gondolnám a mondani valóm. Sajnos most is így volt.
-Lássuk csak. - léptem anya mögé - Kikészítettek Perrie miatt. Bajba kerültem Perrie miatt. Utálnak Perrie miatt. A tanárok pikkelnek rám Perrie miatt. Folytassam még? - lettem ideges a végére. Megszeppenve ült mindenki, az említett személy pedig könnyezve nézett rám. Nekem sem kelletett sok, éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Ezt a pillanatot Niall hangos nevetése törte meg. Mindenki értetlenül fordult felé, hogy mi nagy örömének a tárgya, de szegény srác annyira nevetett, hogy már sírt is és a végén a székről is leesett. Ezen persze mindenki elkezdett nevetni kivéve engem és Perrie-t.
-Horan állj le! - szólt egy mérges mély hang mögöttem.
-Veled mi történt? - kérdezte két nevetés között Danielle.
-Összetalálkoztam a sátánnal. - lépett nővérem mögé, közbe szúrós pillantásokat lövellt felém.
-Nézz csak tükörbe. Te magad vagy egy két lábon járó szerencsétlenség. - válaszoltam higgadtan.
-Demetria Edwards hogy képzeled te? - állt fel idegesen anya, ha tudott volna szemeivel már rég megölt volna.
-Miért mindig csak Perrie-t véded? - néztem szemébe, arcomon egy könnycsepp gördült végig.
-Mert a lányom!
-És én? - kérdeztem elveszetten - Szerintem még én is az vagyok!
-De bárcsak ne lennél! - suttogva mondta ki, úgy hogy rajtam kívül senki nem hallotta. Szám eltátottam, a sírógörcs elkapott. A saját anyám azt akarja, hogy ne legyek a lánya?!
-Meg akarok halni! - mondtam normál hangerőn, majd nem törődve a többiekkel kiszaladtam a házból. Nem tudom merre és hova, csak futottam, amíg a lábam bírta.

2. Megérkezett a herceg?!

Sziasztok:) Kis késéssel igaz, de jelentkeznék a második résszel:)
Sajnálom, hogy most csak eddig nem nagyon volt jó a gépem így csak tesómén tudtam lenni, ott meg nem szeretek semmit csinálni:| Remélem nem haragudtok és tetszeni fog:)
Ja és köszönöm annak a két személynek a komit nagyon jól estek*--* Kérlek ne hagyjatok komi nélkül, mert olyan jó olvasni, hogy van akinek tetszik a blog:')

Nem tudom minek köszönhetően, de az a hír hogy Perrie hazajön villámcsapásként terjedt szét a suliban. Van egy olyan érzésem, hogy mások hamarabb tudták, mint én, így felkészültek arra, hogy ma kicsináljanak.
Bármerre is mentem valaki mindig megállított, hogy nem-e kérnék neki aláírást. A 57.-ik személy után már elfelejtettem számolni hányan is vannak. De ha ez nem lett volna elég, akkor még olyannal is megkerestek, hogy a One Direction-től is kérjek nekik. Igen lehet, hogy jóba vagyok a 4/5-ével, de azért addig nem süllyedek. Van annál fontosabb dolgom is, minthogy ezzel foglalkozzak. Igen ezek után lehet, hogy páran gyilkossági kísérletet fognak elkövetni rajtam, de ha annyira akarnak tőlük valamit, akkor menjenek el egy koncertjükre vagy akármire is!
Szerencsére az ebédszünetig egész jól elvoltam, ugyanis nem keveredtem egy tanárnál sem bajba. Hozzám képest ez haladás.
-Sziasztok. - ültem le a szokásos asztalunkhoz az udvaron, ahol a többiek már vártak.
-Hogy megy eddig? - nézett rám félve Kim.
-Pocsékul. - dőltem az asztalra.
-Hidd el ennél már csak rosszabb lesz. - ölelt át Tay.
-Szerintem ezzel nem segítesz neki. - súgta oda Victoria.
-Szerinted ő mikor segít valamiben is valakinek? - ültem fel és hülye fejet vágva néztem a többiekre. Ők csak próbálták visszatartani nevetésüket több kevesebb sikerrel.
-Jól van Edwards ezt megjegyeztem. - nézett rám sértődötten a szóban forgó személy.
-Jaj tudod, hogy szeretlek. - ültem bele ölébe, fél kézzel ár karoltam nyakát.
-Igen tudom! - vigyorgott rám, mire csak megforgattam a szemem.
-Nem félsz, hogy egyszer elfog gurulni a szemed? - nézett rám tök komolyan Josh. Mindannyian fapofával néztünk rá. - A sok szemforgatásodra értem, te csaj. - nevetett, mire mi is elkezdtünk nevetni.
-Rossz szokás, nehezen múlik. - kacsintottam rá.
-Titokzatos sráccal hogy állsz? - ült le mellénk Becky, tálcáján egy nagy adag zöld izé volt található, ami állítása szerint egészséges, szerintem viszont azokat űrlényekből csinálták.
-Miért jöttök mindannyian vele? - néztem körbe a társaságon, közbe kimásztam Tay öléből és leültem mellé.
-Minden napos részed lett. - jött az egyhangú válasz. Rossz szokásomhoz híven csak megforgattam a szemem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni beszélgetésüket, helyette megnéztem az e-mail-emet. Nem meglepetésemre várt egy olvasatlan üzenet. Gyorsan rámentem és olvasni kezdtem:
Telnek az órák, múlnak, a napok mi pedig még mindig csak idegenek vagyunk. Mikor jön el az a nap, mikor végre megismerjük egymást? Minél jobban közeleg, a nyár annál jobban várom azt a napot, mikor végre személyesen láthatlak. Elképzelem, hogy milyen lehet a hajad, az arcod, a mosolyod, a személyiséged, a stílusod.
De addig is marad a Hold, amit minden éjjel együtt nézünk és legalább akkor tudom, hogy velem vagy!
Elmosolyodtam az üzeneten és azt hiszem, hogy el is pirultam. Lehet, igaza van Taylor-nak és szerelmes lennék egy vadidegenbe? Ez hülyeség! Megráztam a fejem, ezzel kiűzve ezeket a gondolatokat fejemből, helyette inkább elkezdtem bepötyögni a választ.
Őrültségnek hangzik, hogyha azt mondom, hogy zavarba jöttem? Az eddigi pocsék napomat, sikerült két perc alatt szebbé tenned! 
Biztos leszek benne, hogy amikor először fogunk találkozni, az lesz életem egyik legszebb napja bármi is történjen. Piszkosul várom már, de addig is a Hold a miénk!
Elnyomtam a küldés gombra, majd nagy vigyorral az arcomon a társaságra összpontosultam.
-Mit írt? - tért el az eddig beszélt tárgytól Becky.
-Semmi érdekeset. - ráztam meg a fejem. Vic már megakart szólalni, de épp ekkor szólalt meg a csengő, amiért jelenleg nagyon hálás volta, ugyanis most nem bírnék elviselni egy "vallatást".
A következő órám tesi volt, ahol szerencsére röpiztünk, így hamar eltelt az az óra. Nos ez a hetedik órámról nem volt elmondható. Az irodalom tanár bele mélyedve a versekbe próbálta elmagyarázni, hogy a költő mit szeretne azzal kifejezni. Szerintem meg pár embert írt egy verset és annyi. Miért kell mindent túlbonyolítani? Szerintem szegény emberkék forognak a sírjukban.
-Mi a terved suli után? - súgta oda nekem Tay.
-Passz. Anyámnak felvázoltam, hogy tetkót csináltatok. - néztem rá vigyorogva.
-Engedte? - nézett rám bagoly szemekkel.
-Annyira el volt foglalva azzal, hogy látogatók jönnek, hogy szerintem nem is hallotta meg. - rántottam vállat.
-Ez szemétség tőle. - húzta el a száját.
-Mit vártál tőle? Lassan egy éve ez megy. - néztem szemébe.
-Újra megpróbálhatnád. - nézett rám félve. Válaszolni szerettem volna, mikor éreztem, hogy a tanár egy nagyot csap asztalunkra.
-Valami mondani valójuk van Miss Edwards? - nézett rám szemüvege felett.
-Nincs tanár úr. - válaszoltam gépiesen.
-Reménykedtem benne. - válaszolt gúnyosan, majd elsétált az asztalához. - És még Miss Edwards?! - fordult vissza - Adja át üdvözletem a nővérének! - mosolyodott el gúnyosan.
Az agyvizem felfőtt, azt hittem, hogy mindjárt lehordom a sárga földig, de nem. Helyette inkább magamba tartottam. Tay láthatóan arrébb húzódott a székkel tudta, hogy mindjárt robbanok. A kezemben tartott ceruzát minden nehézség nélkül törtem ketté és vágtam le a padra. Erre a mozdulatomra mindenki rám figyelt. Gondolom idegbetegnek képzelhettek és jól szórakozhattak rajtam, de valahogy pont nem tudtak érdekelni. Mély levegőket vettem, így próbáltam kontrolálni magam.
Vége! Megszólalt a csengő, jelezve hogy vége az órának. Mindenki egy emberként kezdett el pakolászni, majd elhagyni a termet. Én csak lassan komótosan szettem össze a cuccaimat, majd kiléptem a teremből.
-Nyugi! - karolt át Tay, ahogy kiléptem az ajtón.
-Nem bírom tovább. - néztem rá könnyes szemekkel.
-Nehogy most add fel! - nézett rám komoran - Elviszlek kajálni. Mit szólsz hozzá? - mosolyodott el, mikor a bejárati ajtónál a többiekre vártunk. Ezt szerettem benne a legjobban. Bármi is van, ő tudja, hogy hogy vidítson fel. Nem hiába ezért ő a legjobb fiú barát az egész világon!
Pár perc múlva mindenki megérkezett, majd együtt indultunk el az ajtón kifelé.
-Mai terv? - tette fel a kérdést Aaron.
-Deszka pálya? - kérdezte egyszerre Vic és Tay.
-Benne vagyok. - válaszoltunk egyszerre, mire elnevettük magunkat. Furcsa volt, ahogy sétáltunk a kapuig. Mindenki engem nézett, de ez nem olyan volt mint az eddigi, minden napos. Teljesen más volt. Volt aki csodálkozva, valaki lenézve nézett rám. Nem értettem a miértjét.
-Miért néznek így? - súgtam oda Becky-nek.
-Nekem van egy tippem. - mosolyodott el. Nem értettem, hogy mire céloz, így vártam hátha folytatja, de nem tette. Körbenéztem a társaságon és mindannyian egy bizonyos pontra néztek, csak úgy ahogyan páran a suliból. Unottan követtem a tekintetüket.
Egy nagy fekete autó parkolt tőlünk nem messze. Ez nem is lett volna akkora nagy szám, de akik a kocsi motorháztetején ültek, azok már annál inkább. Nem vették észre - vagy csak nem akarták -, hogy vége a tanításnak, így szinte az egész suli figyeli őket. Ők inkább a telefonjukon babráltak és néha-néha oldalba bökték egymást.
-Megérkezett a herceg?! - bökött oldalba Josh.
-Nektek mindenki herceg? - húztam fel kíváncsian szemöldököm, mire bólintott.
-Akkor nem jössz a pályára? - fordult felém Kim.
-Mennék, de a halál fog rám várni. - grimaszoltam egy sort.
-Csak egy hívásodba kerül. - ölelt meg Tay.
-Tudom! - nyomtam egy puszit az arcára, majd a többiektől is elbúcsúzkodtam és magamra vonva az összes tekintetet elindultam a kocsi felé. A két személy még mindig nem nézett fel, így sikerült úgy eljutnom oda, hogy tudnák ki vagyok.
Menet közben elővettem egy tollat táskámból, majd a Becky-től kapott képet, amin ők vannak. Na igen ő nagy rajongójuk. Egyre jobban kezdtem közeledni feléjük és egyre jobban paráztam is. Még utoljára visszanéztem, ahol még mindig figyeltek, de most még jobban. Néhányuknál még a telefon is a kezükben volt, gondolom videóztak.
Megérkeztem eléjük, vettem egy mély levegőt, majd amilyen nyugodt és jókedvű tudtam lenni ebben a pillanatban megszólaltam:
-Elnézést kérhetnék egy autogramot?

Ne maradj csendben, komizz!;)

1. Jönnek?

Sziasztok:)
Jelentkeznék a blog első hivatalos részével!:) Remélem elnyeri a tetszésetek:)
Annyit kérhetek majd hogy írjatok komikat, hogy tudjam kinek tetszik meg hogy van e értelme folytatni? nagyon megköszönném:)

Újabb reggel. Újabb nap. Újabb szenvedés. Ezzel lehetne jellemezni a mindennapjaimat, már lassan egy éve. Sokak szerint áldás, ami a családunkkal történt, viszont az én szememben csak szenvedésnek fogom fel. Miért örülnék, ha az én álmomat vették el tőlem? Főleg úgy, hogy a saját vér szerinti testvérem.

Próbáltam ezeket a gondolatokat el hessegetni helyette inkább kimásztam az ágyból és bementem a fürdőszobába. Még mindig furcsa, hogy egyedül osztozom rajta, azelőtt pedig milyen harcok mentek itt Perrie-vel. Tudni kell, hogy egy közös fürdőnk volt, és mindkettőnk szobájába nyílt egy ajtó innen. Szomorúan néztem körbe. Teljesen üres volt az egész, amióta Londonba költözött a Little Mix miatt. Sehol egy félpár cipő, sehol egy gyűrött ruha darab, sehol semmi. Eltűnt, akárcsak a régi élet is.

Gyorsan fogat mostam, kivasaltam a hajam, majd kifestettem magam. Nem vagyok az a fajta lány, aki magára ken 5 tonna vakolatot, hanem nekem a sminkelés szemhéjtusból, szemceruzából, szempillaspirálból áll. Inkább a természetesség híve vagyok. Miután ezekkel végeztem vissza siettem a szobámba a gardróbomhoz és gyorsan kikaptam valami göncöt, mert késésben voltam már így is.

A választásom egy fehér alapon színes mintás leggingsre esett és egy fekete hosszú ujjú felsőre, ami leért a fenekemig. Ezeket gyorsan magamra kaptam, majd a kék sulitáskámba beledobáltam két füzetet meg a tolltartóm és leszaladtam az emeletről.

A konyhából halk dalolászás és isteni illatok jöttek, ezért gyorsan benéztem oda. Anya a tűzhelynél állva mozgott össze-vissza. Jobban megfigyelve épp a sütőbe rakta be a Lasagne-it, a pulton pedig egy csoki torta volt található. Homlokom ráncolva léptem hozzá közelebb.

-Ez mire lesz? - nyúltam a torta  tetejére és mutató ujjammal egy csíkot húzva kentem egy kis mázt ujjammra, és nyaltam le azt.

-Hékás! - csapott kezemre - Ez Perrie-éknek csinálom. - nézett rám mérgesen.

-Miért jönnek? - néztem rá bagoly szemekkel, az állam a padlót verdeste.

-Igen! Ne mond, hogy elfelejtetted? - nézett rám homlokát ráncolva.

-Próbálkoztam. - motyogtam orrom alatt.

-Szép kis testvér vagy te. Most pedig nyomás az iskolába, és mire hazajössz remélem normálisabban fogsz viselkedni. - nézett rám komoran, majd visszafordult a tűzhely felé. Grimaszoltam neki egy sort, hisz úgysem látja.

-Becky-nél alszom. - mondtam csak úgy, majd az előszobán át az ajtóhoz sétáltam. A cipős szekrényben már félig benne voltam, mikor meghallottam bátyám hangját és sikeresen lefejeltem a faszekrényt.

-Mit keresel húgi? - nevetett előző szerencsétlenségemen.

-A supram. Nem láttad? - bújtam elő és néztem fel rá.

-Arra gondolsz? - mutatott az emeletre feljáró lépcső elé, aminek tövébe ott lapult a fél pár cipőm.

-Isten vagy! - álltam fel és egy puszit nyomtam arcára, majd a barack színű supram-at kezdtem el magamra venni.

-Tudom. - kacsintott, mire egy szemforgatással válaszoltam neki.

-Muszáj elmenned ma? - álltam meg vele szemben.

-Amerika vár. - rántott vállat.

-Itthon meg Perrie vár. - mosolyodtam el gúnyosan.

-Minden rendben lesz. - húzott magához és megölelt.

-Elnyomásban lesz részem. - motyogtam.

-Hülye vagy. - puszilt hajamba és eltolt magától - Most pedig irány a suli, mert már elkéstél.

-Pont, mint anya. - forgattam meg szemeim ismét. - Anya elmentem, suli után meg csináltatok egy egész hátas tetkót. - kiabáltam.

-Rendben kicsim, vigyázz magadra! - jött a válasz, Jonnie pedig hitetlenkedve nézett rám.

-Nos jó utazást, majd hívj! - dobtam neki egy puszit, majd táskámat átakasztva magamon kiléptem a házból. A nyár eleji időjárás megcsapta az arcomat, de miután megszoktam iparkodtam az iskolába.

Szerencsére már csak két hét van hátra belőle, de tanárok még jobban ránk vannak szállva, mint eddig. Rám meg még jobban. Förtelmes.

Beérve a fehér épület falai közé a csend fogadott. Nem csoda az óra már javába megy. Kicsit elment az idő, ahogy sétáltam. Persze nekem is akkor kell gondolkoznom az élet nagy igazságain, amikor sietek.

-20 perc Demetria. - szólt a portás.

-Jó reggelt Mr. Jonsons. - köszöntem neki, majd arra vettem az irányt, ahol az első órám lesz. A lépcsőn kettesével szedtem a fokokat, így sec-perc alatt felértem az első emeletre. Nagy levegőt véve kopogtam be az ajtón, majd benyitottam.

-Jó reggelt Miss. Edwards. - köszönt felém sem nézve az órát tartó tanár.

-Jó reggelt Mr. Neville. - mosolyogtam zavartan.

-Rekordokat döntünk, nem gondolja? - nézett órájára, majd rám. Gondolom arra céloz, hogy most hamarabb beértem, mint eddig szoktam. - És mondja csak, most mi volt a gond?

-Tudja, izéé. - kezdtem nem túl meggyőzően, aztán eszembe jutott valami. - Tudja a nővérem ma hazajön, és kész káosz van otthon. - ráztam fejem csodálkozva. Tudom szemét vagyok, hogy ezt használom mentségem jeléül, de valahogy mégiscsak meg kell úsznom.

-Komolyan? - lágyult meg a tanár arca. Látszik, hogy Perrie volt a kedvenc diákja, mikor még idejárt. Mosolyogva bólintottam, majd elindultam a helyemre. - Ne olyan gyorsan Demetria. - szólt utánam - Tudja, épp feleltetni szerettem volna az osztályt, de maga már úgyis áll, így megspórolhat egy utat. - nézett rám gúnyosan. Néhányan elkezdtek kuncogni ezen, bár nem értem mi olyan vicces.

-Nem készültem tanár úr. - hajtottam le a fejem.

-Hát persze, miért is készült volna?! - tette fel inkább magának a kérdést. - Csak azt nem értem, hogy így jövőhéten hogy fog az érettségin szerepelni? - Az érettségi? ez kiment a fejemből.

-Tessék megnyugodni, simán fog menni minden! - mosolyogtam rá.

-Igen, ha ezt a nővére mondaná el is hinném, de magánál, ez nem sokat ér. - rázta a fejét.

-Igenis vagyok olyan jó, mint Perrie! - szólaltam meg egy kissé idegesen, majd levágtam magam a helyemre. Szerencsére a tanár békén hagyott így nyugodtan tudtam fortyogni. Két perccel később pedig egy papír galacsin esett a kezemhez. Homlokom ráncolva kezdtem el kibontogatni.

"Ugye nem harapsz?  Tay"

-Itt ülsz mellettem és ilyenekkel fárasztasz? - fordultam kedves padtársam felé.

-Idegesnek tűntél és tudod, jobb félni, mint megijedni. - rántott vállat.

-Az is vagyok! - szólaltam meg egy kicsit hangosabban a kelleténél, mire Neville haragosan nézett rám, így inkább meghúztam magam.

-Bocs. - emelete fel kezeit Tay maga elé védekezően, majd elkezdett kutakodni a táskámba. Nem nagyon zavart mit keres, így csak bámultam ki a mellettem lévő ablakon. - Tessék. - nyújtotta felém a telefonom. Értetlenül néztem rá. - Beszélj a  titokzatos szerelmeddel. - magyarázta meg.

-Ő nem is a szerelmem. - ütöttem egyet vállára, mire csak mosolyogva megrázta a fejét és inkább tovább figyelt az érdekfeszítően unalmas töri órára.

Kezemben lévő készülékkel szemezgettem, végül pedig beléptem az én titkos e-mail fiókomba, ahol több száz elküldött illetve fogadott üzenet volt, de mai még semmi.
És hogy ki az, az állítólagos "titokzatos szerelmem"? Egy srác, akivel még második osztályba kezdtünk el levelezgetni egy iskolai feladat keretében, és még az óta is tartjuk a kapcsolatot. A nevünket nem fedtük fel egymásnak, így csak annyit tudok róla, hogy barna hajú és barna szemű, tud gitározni és ő is itt él az Egyesült Királyságban és nagyjából ennyi. Mondjuk, ő se tud ólam sokkal többet, de azt tervezzük, hogy ezen a nyáron találkoznunk kéne, úgyhogy most arra a bizonyos napra várok, és nagyon reménykedem benne, hogy nem egy két lábon járó gyík.

Kiléptem az e-mail-ekből és felnéztem twitterre. Persze a követőim száma megint nőtt, de már nem is csodálkozok rajta, hisz az okát már tudom.
Megnéztem a nekem szánt twitteket és miután átjutottam az olyanokon, ahol arról áradoznak, hogy milyen jó nekem, hogy a nővérem sztár, megakadt a szemem egy twitten:

 NiallOfficial: @SmileyEdwards hamarosan találkozunk Smiley;)

Elmosolyodtam ezen a kis üzeneten és gyorsan válaszoltam is:

 SmileyEdwards: @NiallOfficial ha csak addig meg nem halok;D

Amint elküldtem, elmémmel az órára koncentráltam, vagyis arra a 10 perce amit még a tanár végig beszélt, utána felszabadultan csatlakoztam a bandához és reménykedtem, hogy ez a nap jobb lesz, mint a többi....hát tévedtem.

Prológus

Hello!:) Itt lenne a prológus. Remélem tetszeni fog, és olvassátok is, úgyhogy nem fecserészek annyit jó olvasást!:)
 És még annyi, hogy a részek szerintem úgy hetente egyszer lesznek, attól függ, hogy az időm hogy engedi=/ De megpróbálok vele sietni. Puszi;)



Éreztétek már úgy, hogy bármit is csináltok, nem tudtok megfelelni az elvárásoknak? Hogy akárhogy is küzdesz, szinte semmibe vesznek? Hogy bármit is érsz el az életedben, nem is foglalkoznak veled? Hogy átgázolnak rajtad, csakhogy valakit mindig előnyben részesítsenek? Hogy képesek lennének megváltoztatni, hogy megfelelj az elvárásaiknak? Nekem szinte minden nap ezzel kell szembesülnöm. És hogy miért? A nővérem miatt.
Minden 2011 nyarán kezdődött, mikor is elterveztem, hogy jelentkezek az X Factor-ba. A nővérem örült neki a legjobban, hisz állítása szerint nagyon jó hangom volt és nagyon jól kijöttünk egymással. Mindig együtt nevettünk és sírtunk. Segítettünk egymásnak, amiben csak lehetett. Így volt ez akkor is.
Sajnos pont a meghallgatás előtti nap elkaptam egy csúnya betegséget, így esélyem sem volt indulni, de mint mindig erre is volt egy megoldásunk.
Perrie-vel elhatároztuk, hogy megpróbálja ő. A neveket gyorsan sikerült átíratni, így semmi akadálya nem volt. A meghallgatáson szomorúan, de büszkén hallgattam a zsűrit, ahogy a véleményüket mondják, majd végül tovább engedték Pezz-t.
Amikor közölték vele, hogy nem folytathatja ÉN álltam mellette, amikor megalakult a Rhythymix, ÉN álltam mellette. De ahogy egyre tovább és tovább jutottak, mintha eltűntem volna. A szüleim is csak Perrie-vel foglalkoztak, és ő pedig csak az énekléssel.
Nem szóltam semmit csak csendben tűrtem. De a fináléban megváltozott valami.
"-A nyertes pedig nem más, mint a Little Mix!"
Ez az egy mondat volt, az amitől az egész életem felborult. Véglegesen elvesztettem a nővérem és a szüleim is. Nekik már csak Perrie volt.
Azóta viszont el telt egy év, én pedig újult erővel vágtam bele a következő tervembe, de elsősorban változnom kelletett, így alakult meg az új Demetria Edwards!

Ne maradj csendben! Komizz;)