11. Érettségi

Sziasztok!:) Nagyon-nagyon örülök, hogy lassan elérjük az 1000 megtekintést*-* Annyira örülök neki^^ És annak is, hogy az előző részhez kaptam egy komit^^ Igaz jól esne több is, de ez is haladás:') És már csak 9 rész:P

Demi szemszöge:

Azt mondják, hogy egy kamasz legelső lépése a felnőtté váláshoz az érettségi. Egy papír, ami kijelenti, hogy nem vagyunk már többé gyerekek. Mindenki életében eljön ez a pont.

Már nem lehet lesz ócska csínyeket elkövetni, hanem felelősséget kell vállalnunk mindenért. Nem szorulhatunk, majd a szüleinkre, hanem önállósodnunk kellesz. Minden tettnek és mondatnak, következményei lesznek. Sokkal komolyabb következményei, mint eddig. Szemet hunyhatunk, majd a dolgokon, de nem felejthetjük, majd el. Felnőttesebben kell viselkedni, mint eddig. Talán így lesz. Talán sikerülni fog. Talán, talán… egyszer nekem is menni fog. De nem most! Én csak gyerek szeretnék még lenni, kiélvezni a semmit tevést, hülye szivatásokat csinálni, délig vagy akár egész nap pizsamában lenni és mesét nézni! Ez vagyok én, és ez is leszek! Hiába mond nekem bárki akármit is, mert le fog peregni rólam! Addig leszek gyerek, amíg én akarok, ezt senki nem szabhatja meg nekem!

Az utolsó simításokat is elvégeztem a tükröm előtt, majd végig néztem magamon. A szűk fehér, térdig érő szoknya tökéletesen simult lábamhoz, ugyanúgy, ahogy a fekete, mélyen dekoltált csipkés ing is. Nem nagyon szerettem ilyeneket felvenni, most mégis muszáj volt. Ez volt az a nap. Az érettségi napja. Ennek viszont meg kellett adni a módját. Lábamra néztem, amin a tűzpiros cipőm ékeskedett. Erre az egy alkalomra vettem fel, mert semmi másra nem terveztem ilyenben megjelenni. Hajam is tökéletes kontyba volt fogva fejem tetejére, és a kevéske smink is jól állt. Nyakamban az apától kapott virágos nyakláncom lapult és reménykedtem, benne, hogy szerencsét fog hozni.

Gyomrom dió nagyságúra ment össze, ahogy felvettem a táskám az ágyamról és elindultam lefele. Remegett kezem, lábam, ahogy egyre lejjebb lépkedtem a lépcsőfokokon. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön ez a nap.

- Minden rendben? – nézett rám álmosan Perrie a lépcső végén.

- Azt hiszem, elhányom magam. – motyogtam.

- Minden rendben lesz. –küldött felém egy bíztató mosolyt, majd megölelt. Szorosan viszonoztam kedvességét és mélyeket lélegeztem.

- Demi, így el fogsz késni. – nyitott be anya az ajtón.

- Megyek. – húzódtam el nővéremtől.

- Megyek veletek. – mosolygott, kézen ragadott és elindultunk kifelé. A kocsiban anya vezetett, míg én hátul foglaltam helyet, Perrie pedig elől. Az ő szerelése egy apró mosolyt csalt arcomra. Kicsit kócosan, kezében egy egeres bögre, pizsiben és tehenes mamuszban kísért el a suliig. Amíg ők mással voltak elfoglalva, addig egy gyors üzenetet küldtem Mr. Idegennek.

                Azt hiszem, ma fogok meghalni. Drukkolj nekem!

A küldés gombra rákattintva, pedig már az iskola előtt voltunk. Lassan szálltam ki az autóból, amit anya is és Pezz is megtett.

- Sikerülni fog kicsim. – ölelt meg anya, hangja a mondat végére elcsuklott.

- Remélem. - öleltem vissza, majd egy puszit nyomtam arcára.

- Menni fog Smileys! – ölelt meg megint nővérem, majd egy puszi után bementem az épületbe. Út közben összetalálkoztam a többiekkel, de mindenki más volt. Mindannyian féltünk, attól, hogy, hogy fog sikerülni ez az egész. Ezen múlik a jövőnk, amit lássunk be, nem kéne elrontani!

*  *  *  *  *  *

- Most pedig következzenek a 2012.-es tanév sikeresen levizsgázott diákjai. – az igazgató beszéde után mindannyian fellélegeztünk. Túléltünk eddig egy órányi beszédet és most már a végső lépés van hátra. Át kell venni az érettségis papírt, amivel végleg lezárul egy korszak bennünk.

Az osztályfőnökök elkezdték sorolni a sikeresen levizsgázott diákok nevét, amitől hányingerem lett. Féltem, hogy nem úgy sikerült ez az egész, mint ahogy számítottam rá.

- Sikerült, nyugi! – csúsztatta Taylor kezeit az ölembe.

- Próbálok! – fordítottam felé a fejem mosolyogva.

- Taylor Denise. – mondta az osztályfőnök a nevét. Meglepetten nézett rám, majd felállt és megölelt engem. Ugrálva ment el a pódiumig, ahol, átvehette az ok íratott. Közbe tekintetem a diákok mögé kúszott, ahol a rokonok, barátok éljeneztek nekünk. Szemeimmel egyből megtaláltam őket. Mindannyian itt voltak és fényképeztek, videóztak és éljeneztek. Tudtam, hogyha ez nem sikerül óriásit csalódnak bennem.

Fél órája tarthatott a névsorolás, amikor az utolsó név is elhangzott. Ijedten néztem Taylor-ra, aki szintúgy meg volt rémülve, mint én. De nem csak ő, hanem a másik oldalamon ülő Kim-ék is. Arcom tenyerembe temettem, és a sírás kerülgetett. Nem sikerülhetett ilyen rosszul. Az nem lehet!

- Valami hiba történhetett. – simogatta a hátam Tay.

- Elszúrtam. – néztem rá, szemeimet már csípték a sós könnycseppek.

- Azt hiszem egy nevet hátra hagytunk. – szólalt meg a töri tanár. – Kérem köszöntség, az idei tanév legjobban sikeredett érettségizőjét, Demetria Edwards-ot! – szinte már kiabálva mondta a nevem, mire hátulról egy hatalmas sikítás és ordibálás törte meg a csendet. Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy én vagyok Demetria Edwards.

- Menj már! – bökött oldalba Kim, mire gyorsan felálltam, kisétáltam a sorok között és elindultam a tanári kar felé. Útközbe láttam, ahogy néhányan egy büszke mosolyt küldenek felém, de nem tudott figyelmen kívül hagyni, a még mindig hátul kiabáló One Direction. Szemeimet megtörölve lépkedtem fel a három lépcsőn a színpadra, mire a kedvesen mosolygós Mr. Neville várt. Számra egy mosolyt erőltettem, ahogy a kezemet nyújtottam egy kézfogásra.

- Gratulálunk Demetria. – fogott velem kezet.

- Mondtam, hogy sikerülni fog. – mosolyogtam büszkén.

- Igen tudtuk, hogy menni fog.

- Mindig az ellenkezőjét mondta.

- Kellett valami, amivel noszogathatunk egy kicsit. Tudjuk, milyen nehéz lehet a nővéred miatt, ezért a tanári kar össze fogott ellened. – bökött fejével a többi tanáromra, ahol mindannyian büszkén néztek rám.

- Direkt csinálták? – tátottam el a szám, mire a töri tanár bólintott – Mr. Nevill, nem lehet ennyire izé?! – nevettem el magam.

- A legjobb diákom érdekében muszáj volt. – vont vállat és átadta a papírtekercset – Gratulálok Demetria!

- Köszönöm, Mr. Neville! – vettem el tőle mosolyogva, majd a tömeg felé fordultam és egy nagyot kiabálva emeletem kezem a magasba. Mindenki felnevetett, de ez sem érdekelt. Szaladva siettem vissza Taylor-hoz és a nyakába ugrottam örömömben.

- Mondtam, hogy sikerült picur. – szorított magához mosolyogva. Nevetve húzódtam el tőle, és megöleltem a többieket is.

- És most következzen az, amire mindenki várt. A kalapok feldobása után hivatalosan is nyári szünet! – nevetett a mikrofonba az igazgató, majd elszámoltak tízig és az összes piros kalap a levegőbe érkezett. Boldogan nevetve ugráltam össze-vissza, mígnem felcsendült a What Makes You Beautiful. Ezek után Becky-vel sikítva kezdtük el énekelni, és táncolni is, amibe később a srácok is beszálltak, azután pedig az egész diáksereg ezt énekelte.

Arcomon hatalmas vigyorral, és tapsikolva mentem a családomhoz. Igen, aki itt van, mindannyian a családomnak számít.

- És itt is van, a mi büszkeségünk! – fordította felém a kamerát Liam.

- Vidd innen! – nevetve nyomtam ki képemből a készüléket.

- Kicsim, annyira büszke vagyok rád! – ölelt meg sírva anya.

- Mindannyian büszkék vagyunk. – ölelt meg Perrie is, végül pedig mindannyijuktól kaptam egy csontropogtató ölelést. 

- Mehetünk ünnepelni! – kiáltott fel Harry és nevetve követtük. Nagy nehezen átverekedtünk a tömegen a kocsiig, közbe levedlettem a piros palástot vagy mit. Komoly úgy éreztem magam benne, mint Harry Potter.

- Várjatok egy kicsit. – fordultam vissza a kocsi végénél, majd elindultam az ellenkező irányba. Lassan lépkedtem, mert nem tudom mit kellett volna tennem, ahogy megláttam Brook-ot.

- Minden rendben? – kérdeztem óvatosan, ahogy mögé értem. Meglepődve fordult meg és próbálta eltűntetni szemei körül a pirosságot, ami nem jött be. Látni lehetett rajta, hogy sírt és nem a boldogságtól.

- Hogy kerülsz ide? – próbálta fenntartani az utálkozását irántam, ami nem jött össze neki.

- Hol vannak a szüleid? – néztem körbe, de sehol nem láttam őket.

- Miért érdekel? – nézett rám, szemeit könnyfátyol fedte.

- Mert a barátnőd vagyok. – léptem hozzá közelebb.

- De hisz utáljuk egymást.  – rázta meg fejét értetlenül.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Valami megromlott köztünk ennyi. Gyere ide! – tártam szét karjaim, közelebb léptem hozzá és megöleltem. Kicsit habozva igaz, de ő is visszaölelt és szüntelen zokogásban tört ki.

- Amerikában vannak. – motyogta alig hallhatóan. Tudtam, hogy a szüleire érti, mert nekik mindig is fontosabb volt a munka, mint az egy szem lányuk. – Megígérték, hogy itt lesznek. – szipogott.

- Akkor most, hogy lesz? – húzódtam el tőle.

- Hazamegyek, és egyedül ünneplek a tv előtt. – vont vállat. Három évig mindig keresztbe tettünk egymásnak, most mégis megsajnáltam. Élete legnagyobb napja és a szülei kimaradnak ebből. Nem tudom és soha nem is fogom megérteni az ilyen embereket. Minek nekik gyerek, ha utána nem törődnek vele? Brook is így van. Ő a leggazdagabb gyerek a környékünkön, mégis egyben a legszegényebb. Nem adatott meg neki a család.

Szipogva néztem el a mi kocsink felé, ahol Harry sürgetve mutatott órájára, majd anyára fordult a tekintetem. Mosolyogva nézett rám és egy aprót bólintott. Ő imádta Brookly-nt, szinte már őt is családtagnak tekintette a nagy összekapásunk előtt. Mosolyogva fordultam vissza a platinaszőke lány felé, aki még mindig könnyeivel küszködve nézett rám.

- Lenne kedved velünk ünnepelni? – motyogtam félénken, mire hitetlenkedve nézett rám.

- Tényleg? – ráncolta homlokát.

- Persze. – bólintottam mosolyogva – Csak egy feltételem lenne!

- Mi? – mosolyodott el.

- Hagyd békén Zayn-t és Perrie-t! – néztem rá könyörögve, mire felnevetett.

- Ne aggódj, sose akartam szétszedni őket! – legyintett – Aranyosak együtt. – jegyezte meg halkan.

- Eddig mindig azt akartad. – ráncoltam homlokom.

- Csak téged akartalak idegesíteni. – vont vállat - Szerinted a végzősbálon miért nem tettem semmit?

- Reménykedtem benne, hogy rájöttél, hogy Zayn nem is olyan jó pali.

- Nem az esetem tény és való, de attól még helyes. – mosolygott.

- Akkor megnyugodtam. – nevettem fel, majd egymásba karoltunk és elindultunk a kocsink felé.

- Annyi rosszat tettem veled az elmúlt három évben, de te mégis így viselkedsz velem. Miért? – kérdezte félúton.

- Mert számomra még mindig a régi vagy. – mosolyogtam rá.

- Te is nekem. – bólogatott helyeslően, és végszóra megérkeztünk a kocsihoz. A srácok meglepetten mérték végig a szőkeséget, mire Hazza és Louis eltátogott egy „kurva”-t.

- Szia Bro. – ölelte meg anya a mellettem álló lányt.

- Jó újra látni Debbie. – ölelte meg a lány is.

- Mehetünk? – lépett mellém Kat mosolyogva.

- Még szép! – mutattam a kocsira és bepattantunk. Én, anya és Brook mentünk egy kocsival, míg a többiek szétosztódtak a többi autóra. Az út során sokat beszélgettünk és megbeszéltük a kis félreértésünket is, ami így visszagondolva elég nevetséges volt.

*  *  *  *  *  *

 Hihetetlen érzés, úgy megünnepelni a ballagásod, hogy azok vesznek körül, akiket tudod, hogy szeretned és törődnek vele. Annak idején, amikor Perrie bekerült az élő show-ba, soha nem gondoltam volna, hogy a bandatársaival is ilyen jóba leszek. Arról meg még csak gondolni se mertem, hogy a  One Direction-os fiúkat a barátaimnak mondhatom majd egyszer. Most mégis ez van!

Nem tudom kifejezni, hogy mennyire hálás voltam a srácoknak, amiért elhoztak bowlingozni, és nem csak egy pályát bérelték ki, hanem az egész épületet. Amikor idehoztak el se tudtam hinni, de azt mondták, hogy szokjak hozzá, hogyha ők buliznak vagy ünnepelnek, akkor azt nagyban teszik. Hát, ha ők mondják, akkor így van, nem tudok tenni ellene semmit.

- Srácok, gyertek egy kicsit! – kiabált anya, mire a pályákról idesétáltak a többiek is, arcukon nagy vigyor volt. Kezdtem félni, hogy ők már tudják, mi következik most.

- Én kezdem! – kiáltott fel nővérem. – Gratulálok húgocskám a sikereidért, ezért tessék. – nyújtott át nekem egy kis dobozkát és mellé egy fehér borítékot. – Először a borítékot nyisd ki! – adta az utasítást, mire szem forgatva csináltam azt, amit mondott. A borítékot lassan kinyitottam, majd a belső tartalmáért nyúltam. Szám eltátottam, ahogy elolvastam mi az. Perrie beíratott egy autósiskolába. Régóta szerettem volna már lerakni a jogsit, de valahogy mindig elúszott az arra szánt pénzem.

- Köszönöm! – ugrottam nyakába boldogan, majd, mint kiderült, nem egyedül fogok beülni ismét az iskolapadba, hanem lesz egy társam is, méghozzá Niall. Ennek hallatán pedig még jobb kedvem lett. Pezz után, pedig mindenki megostromozott a ballagási ajándékozással. Danielle-től és Liam-től kaptam egy új melegítő szerkót és egy hozzá passzoló cipőt is a táncra, Eleanor-tól és Louis-tól egy 100fontos vásárlási utalványt a Forever 21-be, Jade-től és Sam-től, egy új telefont, Jesy-től és Jordan-től egy arany nyakláncot, amin az LMSF felírat található, ami a Little Mix Sister Forever rövidítése. Leigh-Anne-től és barátjától egy új gördeszkát, Niall-től egy új gitárt és Harry-től pedig a párizsi Disney Land-be kaptam egy egész napos belépőt, amit vele tölthetek el.

Viszont, anya ajándéka volt a hab a tortán. Végre egy hónapnyi győzködés után beadta a derekát és elengedett Kaliforniába. Egy páran már előre megbeszéltük, hogy ballagás után elmegyünk egy hétre kikapcsolódni, és kiengedni a gőzt. Mindenkinek a szülei beleegyeztek, csak az enyém nem. Egészen eddig. Boldogan adta a kezembe a repülőjegyet, amiért örömömbe a nyakába ugrottam.

El se tudtam hinni, hogy ezeket mind megkaptam. Annyira hálás voltam nekik, hogy szinte már sírtam az ajándékozás végére. Mindannyijuktól olyan értékű ajándékot kaptam, amit soha az életben nem fogok tudni meghálálni nekik. A legtöbb, amivel köszönetet mondhatok nekik, az, hogy nem fogom hagyni, hogy csalódást okozzak nekik.