8. Szokásos este

Sziasztok!:) Nem tudom még ki olvassa a részeket, de azért felrakom:')

- Előbb vagy utóbb el kellesz mondanod neki. – ölelt magához szorosan Taylor.

- Inkább utóbb. – motyogtam a mellkasába és arcomat is oda dörgöltem. Hálás voltam neki, hogy ahogy felhívtam eljött értem és haza hozott, meg persze, hogy meg is hallgatott. Nem tudom, mit csinálnék, ha ő nem lenne. Azt hiszem még soha nem bíztam egy fiúban sem úgy, mint benne. Olyan, mintha csak a bátyám lenne. Egy szerető, gondoskodó báty.

Ezt a gondolatmenetemet a bejárati ajtó csapódása zavarta meg, meg a hangos beszéd. Tudtam, hogy beszélnem kell Perrie-vel, és hogy a fejmosás most sem marad el.

- Gyerünk. – állított fel nehezen Tay, amin csak nyögtem és kezébe csúsztatva a kezem indultunk el.  A lépcsőn még a szokottabbnál is lassabban vonszoltam le magam, de egy erős lökéstől a hátamon hamar leértem. Gyilkos szemekkel néztem a mögöttem álló srácra, aki csak előre irányított egyenesen a konyhába, de a kezünket még mindig nem engedtük el.

- Sziasztok. – léptem be a helységbe, ahol az asztalnál ült Perrie és Zayn. Reméltem, hogy az utóbbi nem lesz itt, de hát nem tudok mit csinálni.

 - Demi! – visított fel nővérem a hangom hallatán, majd végig nézett rajtam és Taylor-on és az összekulcsolt kezünkön. Ezt megismételte vagy négyszer, mire újra megszólalt. – Ti együtt vagytok? – mosolyodott el boldogan. Egymásra néztünk Tay-al, mire egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Ez persze nem Perrie ellen volt, csak már annyiszor hitték, azt hogy együtt vagyunk, hogy már csak nevetni tudunk rajta.

- Bocs, Perrie. – szólalt meg két nevetés közt Tay, de nem tudta tovább folytatni.

- Mi ebbe a vicces? – nézett ránk, mint a hülyékre szokás.

- Mindenki azt hiszi, hogy járunk, de csak barátok vagyunk. – hagytam abba a nevetést és megvontam a vállam.

- Ne csodálkozzatok, ha úgy is viselkedtek. – szólalt meg Zayn.

- Kösz, a hasznos infót. – kacsintottam rá egy műmosoly kíséretében.

- Megint kezdődik elölről? – nézett rám nyűgösen Pezz.

- Abba se maradt. – szólaltunk meg egyszerre a barátjával, mire ijedten néztünk egymásra.

- Ez kísérteties volt. – motyogta Taylor.

- Amúgy hova tűntél, drágalátos húgocskám? – nézett rám mérgesen Perrie. Ezen a válaszon még valójában nem gondolkoztam, szóval gyorsan ki kellett találnom valamit. Segítségkérően néztem Malik-ra, majd az időre, mire eszembe jutott egy hihető történet.

- Én mondtam, Zayn-ek, hogy mondja meg nektek, hogy Taylor-hoz kell mennem. – néztem nővérem szemébe.

- És miért szaladtál el?

- Mert késésben voltam. – vontam vállat. Lassan átgondolta az egészet, de szemében láttam, hogy bevette azt, amit mondtam, és kicsit mérgesen fordult barátja felé.

- Miért nem szóltál? – támadta le hirtelen, amire a kreolbőrű srác meglepetten nézett barátnője kirohanására. Taylor-al a hátam mögött lepacsiztunk a sikeres terv elérésében.

- Sziasztok, gyerekek. – jött be anya mosolyogva és egy puszit nyomott Perrie arcára, míg engem jó szorosan magához ölelt. – Annyira sajnálom kicsim. – motyogta, sírástól rekedtes hangon.

- Én is. Nem akartam úgy viselkedni. – suttogtam, már majdnem sírva.

- Örülök, hogy épségbe meglettél. – nyomott egy puszit arcomra. – És mondd csak, hol aludtál? - húzódott el tőlem, szemeit megtörölte.

- Apánál. – néztem rá félve. Arca elkomorult és nyelt egy nagyot.

- Értem. – bólintott – Nos, jó éjszakát gyerekek. – szedte össze cuccait, majd felsietett az emeletre.

- Ebből nagy vita lesz. – ölelt át fél kézzel Perrie, mire csak helyeslően bólintottam.

- Na jó, mi mentünk. – néztem a hűtőben kotorászó Taylor-ra, aki a mondatom hallatán egy doboz jégkrémmel bukkant fel. – Ti meg viselkedjetek jól. – fordultam nővérem felé. – Tudod, vékonyak a falak. – cukkoltam, mire a vállamra csapot – Jó éjszakát nektek. – nyomtam egy puszit homlokára és magam után húzva a jégkrémes srácot siettünk fel a szobámba. Azt persze nem hagyhattam ki, hogy anya szobájából nem épp kellemes hang ütötte meg a fülem. Nyilvánvaló, hogy apával beszélt.

- Szokásos menet? – nézett rám kérdőn Taylor.

- Igen. - bólintottam egy nagyot, mire már egyből ment a gardróbomba és elővette az itt lévő ruháját és minden bejelentés nélküli megszabadult pólójától majd farmerétől és magára kapta a kosaraz rövid gatyáját, aminek a tetején kilátszódott kék boxere. Tekintetem feljebb csúsztattam tökéletes felsőtestére. Nem tagadom tényleg helyes srác, főleg a kockás hasával, de rájöttünk, hogy nem bírnánk együtt lenni. Mindketten úgy tekintünk egymásra, mint a testvérekre.

- Mi a véleményed? – húzogatta szemöldökét, ahogy látta, hogy őt nézem.

- Azt hiszem egyre jobb kondiban vagy. – bólintottam elismerően – Szálkás majom. – nyújtottam rá a nyelvem. Gonoszan nézett rám és elkezdett felém közelíteni. Amikor már elég közel állt felkapott vállára, elsétált velem az ágyamig és rádobott, majd hihetetlen erővel kezdett el csiklandozni. Nagyon jól tudta a gyenge pontjaimat, annyiszor elszórakoztunk már ezzel. A kínzásomat nem lehetett szó nélkül hagyni, ezért hangos sikításban fejeztem ki nem tetszésemet. Anya ehhez már hozzá szokott a hónapok alatt, de Perrie-nek ez új lehetett, de jelen pillanatban nem tudtak érdekelni. Próbáltam megvédeni magam a felém tornyosuló srác karjai elől, de hiába ütögettem nem használt semmit.

- Van még mondani valód Edwards? – fogta le mind két csuklómat fejem mellé.

- Nincs. – nevettem és engedett szorításából.

- Reménykedtem is. – puszilta meg az arcom, majd lemászott rólam. Szétterülve az ágyon próbáltam lenyugtatni gyakori légzésemet. Amint ez sikerült felálltam és levettem felsőmet és gatyámat, helyette felvettem az alvós pólóm és a picsa gatyám, amibe aludni szoktam, közben Tay a laptopokat berakta eredeti helyére és minden készen állt a mi kis szokásos közös esténkre. Levágódtam keresztbe az ágyra, mellém ő és mindketten bele mélyedtünk a világ történéseibe.

Az ilyen estéken az szokott történni, hogy amíg ő valamilyen lányt szédít, addig én vagy Pezz-el, vagy Jade-el, vagy Niall-el és Harry-vel szoktam beszélni, vagy a titokzatos sráccal. De mivel az első négy személy ki volt lőve, mert nemrég még együtt voltunk, így maradt az utóbbi. Először azért felmentem face-ra, ahol egyből letámadott Becky és  Niall.

Niall Horan: Mi az kislány, csak nem meglettél?:o

Demi Edwards: Nem tudom, miről beszél urasága:o

Niall Horan: Hát kend arról, hogy eltűnt asszonysága.

Demi Edwards: Ez teljességgel lehetetlenˇ^ˇ

Niall Horan: Most komolyan hova lettél?:o Aggódtam érted:$

Demi Edwards: Juj:$ Ugye tudod, hogy imádlak Manóm?:$$♥

Niall Horan: Én is imádlak Smiley:$$♥

Mosolyogva olvastam üzenetét és tovább beszélgettünk. Félreértés ne essék, nincs semmi köztem és Niall közt, csupán mindketten olyan személyek vagyunk, akik szeretet hiányban szenvednek és egymáson éljük ki az ilyen pillanatokat. Persze, ha valaki elolvasná, az egész beszélgetésünket nem mondaná meg róla, hogy csak barátok vagyunk, de ezt imádom benne. Olyan közvetlen, dilis és hétköznapi srác, hogy nincs még egy hozzá fokható. És a bandából vele jövök ki a legjobban az elejétől fogva.

A folytonos üzenet bombától leszámítva beléptem az e-mail-embe, ahol már várt egy olvasatlan üzenetem:

 Szerinted az normális, ha egy teknős bele mászik a gitáromba?O.o

Nem tudom, miért lehet jó hely neki, de van egy sejtésem, hogy az

őrült húgom elől bujkál.

Elnevettem magam, ahogy elolvastam az üzenetet, mire Taylor is kíváncsian nézett a gépemre, és ahogy elolvasta ő is nevetni kezdett.

- Szegény teknőst sajnálom. – bökött oldalba, majd visszafordult a saját gépéhez, és ha jól láttam épp egy Veronica nevű lánnyal beszélgetett. Mosolyogva kezdtem el pötyögni a választ.

Ne bántsd szegény lányt, mert én is egy kis húg vagyok!:P

Amúgy én ismerek egy teknős imádót, szóval, ha segítségre van szükséged, akkor szólj, és lehet, tehetek valamit az ügy érdekében!;) Hé, de amúgy nem lehet, hogy szegény állatka előled bujkál?:o Fél, hogy megeszed, vagy valami hasonló.

Mosolyogva küldtem el a választ, amire két perccel később, már jött is a következő üzenet.

Valaki nagyon gonosz ma, miss. Húgocska:p És képzeld, nem előlem bujkál, mert rám csak tapadni tudnak a csajok!;)

Na jó, a nagyképűségemet félretéve a húgom valami hülye ruhába öltöztette be. O.o Szóval jól jönne a barátod segítsége, ha csak nem szeretnéd, hogy ez a védtelen kis teki az elmegyógyintézetben végezze.

Hát sajnos nem tudok mit tenni, mert az ismerősöm nagyon elfoglalt mostanság.

Szóval elnézésedet kérem Mr. Ego kapitány!:/ Ha másban esetleg a segítségedre lehet, akkor csak szólj!:D

Hmm, ego kapitány?:o Honnan tudtad, hogy mindig is kapitány akartam lenni?

És köszönöm szépen a drágalátos segítség készségedet, majd valamikor rád csörgök ennek ügyében;D

Onnan tudtam, hogy az álmaidban járkálok és minden kis titkodról tudok!:3

Amúgy csak gondolatolvasó vagyok.:o És rendben, várom a hívásodat!;)

De ha ott járkálsz légyszí, húzd le a cipőd, hogy ne legyenek

piszkosak a fantáziáim:$

Amúgy viccet félretéve, milyen volt a napod?:D Az enyémet már  tudod, hogy egy teknőssel birkóztam a gitáromban :’D

Hmm, ennyire rossz vagy, hogy olyanokra gondolsz?:o

Amúgy köszönöm kérdésed elég mozgalmas:D Bár én nem harcoltam egy teknősselL

Talán azok, de shhh!:o

Háhá, én igen:D Nos mesélj, te mit csináltál.

Mert egyeseknek jól megy.:p

Hát, először suliba szenvedtem, ahonnan sikerült ellógnom nővéremnek hála, utána meg nagy csapatostól megtámadtunk egy aqua parkot:D

Nekem a tesóm, miért nem ilyen jó fej?:o

Hát látom, egyeseknek is bejött az élet!:D De amúgy jók vagytok, hogy ilyenkor mentek strandra.:’D

Figyelj, aki megteheti….:D

Valamikor muszáj:D Csak ilyenkor ér rá nővéremJ De ne tudd meg, hogy mit leműveltünk…xD

Ezt úgy mondod, mintha a tesód valami fontos vagy híres ember lenne.xD

Na de mesélj, drága ego királynőnk;)

- Ha te azt tudnád. – motyogtam miközben néztem a képernyőt.

- Mi a baj? – ölelt át Tay.

- Semmi. – mosolyogtam rá. – Köszönöm, hogy itt vagy velem. – öleltem meg,

- Téged mi lelt jó asszony? – nevetett fel, de azért magához húzott – Erre valók a barátok. – puszilta meg fejem búbját.

- A legjobbak. – pusziltam meg mellkasát, majd mindketten visszafordultunk a saját beszélgető partnerünkhöz és tovább folytattuk azt, amit elkezdtünk.

Elmeséltem szinte mindent a mai napról levelező társamnak. Nem tudom ki ő, de mégis úgy érzem, benne megbízhatok.

Nem tudom meddig beszélgettünk, de szemeim kezdtek ólom súlyúak lenni, mire a következő emlékem az volt, hogy álmomba próbálom elképzelni, hogy milyen is lehet Ő.